Több hónapja (!) tervezem megírni ezt a posztot, de eddig valahogy sose jött össze, leginkább időhiány miatt, de most végre rávettem magam és nekikezdek. Kemény anyag, nem véletlenül ültem rajta hónapokig. A téma egyszerűnek tűnik, de igazából eléggé trükkös: írd össze azt a 10 albumot, ami a legnagyobb hatással volt rád életedben. Tehát nem a 10 legnagyobb kedvenced, hanem azokat, amik miatt olyan vagy most, amilyen. Na most aki egy picit is ismer engem, az tudja milyen szinten lehetetlen feladatnak tűnik számomra, hogy összepréseljem magam 10 albummá, miközben szívem szerint stílusonként írnék annyit. Nem is csoda, hogy ebben a pillanatban, amikor ezeket a sorokat írom, néhány kivételtől eltekintve halvány lila gőzöm sincs, hogy mik lesznek az albumok a listán :) Egy biztos, minden lemez egyenértékű, nincs semmiféle sorrend, még időrendbe se nagyon tudom rendezni őket. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire lehetetlen projekt egy 10-es listába zanzásítani 31 évet, az egyetlen iránymutató amibe kapaszkodni tudok, az az adott zene életemre és zenei egyedfejlődésemre mért hatása. Még így is kimaradnak olyan alapok, mint egy Nirvana – Nevermind, de csak azért, mert volt olyan, ami előtte volt és amiből a Nirvana megismerése, megszeretése egyértelműen várható volt.
Életem története albumokban elmesélve a klikk után.
Guns ‘N’ Roses – Appetite For Destruction (full album)
4. osztáyos nebuló voltam, amikor egy osztálytársamtól megvásároltam életem első eredeti kazettáját 80 forintért, ami megváltoztatott mindent, amit addig a világról gondoltam és lelkembe égette a gitárzenék tiszteletét. Valószínűleg mai napig nincs olyan zene, amit többször hallottam, mint ezt, minden egyes hanglejtés, váltás, effekt és szótag a memóriámba égett, betonrészegen hajnal négykor felébresztve is végigénekelem az egészet. Axl Rose egy Isten (volt), Slash pedig a dark side első megtestesítője tinikorom tavaszán. Ezzel az albummal értettem meg először, hogy a zene mindig ott van, ha az ember el akar menekülni a világtól. Csak a fülére kell tenni a narancssárga párnás, alumínium pántos fejhallgatónak csúfolt szörnyet és meg kell nyomni a play gombot a walkman-en. Ez a kazi volt az első lépés azon az úton, amin idővel olyanok jöttek szembe, mint az Aerosmith, Nirvana, Faith No More, mindenféle grunge a régi MTV-n, aztán persze Tankcsapda és társai. Igen, így lett belőlem rocker :)
Machine Head – Burn My Eyes (full album)
Tibi (akkoriban “Nemecsek”) első találkozása az igazi arcletépős metállal. Születésnapi ajándék volt ez a kazetta életem akkori párjától, szinte vaktában választva. Abban a pillanatban, ahogy meghallottam a Davidian első hangjait, tudtam, hogy megérkeztem valahova, ahova mindig is vágytam és tartoztam. Ez a fajta nyers erő az, amit a mai napig keresek a legtöbb hentelős zenében: a torokszaggató de mégis dallamos (sic!) vokál, tíztonnás kalapács (hehe) erejű riffek, technikás, de nem maszturbálás kaliberű gitárszólók és szinte folyamatos dzsungel kétlábdob. Egy tökéletes kombó, ami azóta is kísér, így a zenei életem gigantikus fájának az a most is virágzó ága, amin az összes övöltős-hörgős-énekelős metalcore, deathcore és akármilyenmetál zenék vannak Architects-től és Slipknot-tól Korn-on és Suicide Silence-en át King810-ig vagy Dethklokig (hah! csak idesumákoltam még pár nevet), innen indul ki. Ráadásul talán az egyetlen olyan banda az életemben, akikben SOHA egyszer sem csalódtam, mert szó szerint minden albummal szintet léptek. Ez annyira igaz, hogy az épp most megjelent új lemez is folytatta ezt a jó hagyományt.
Nine Inch Nails – Fragile (Left/Right) (full album)
18 éves lehettem, mikor kezembe került egy másolt, “NIN” “LEFT/RIGHT” feliratú kazetta, amit az akkori internettelenség miatt hosszú-hosszú ideig úgy hallgattam, hogy tippem se volt róla ki az előadó. Leírhatatlan az az érzés, ami még most is elborít, ahányszor meghallom a Somewhat Damaged első ütemeit, vagy a Just Like You Imagined szféráit. Becsukom a szemeim és újra látom magam előtt az akkori életem, érzem az illatokat, lepörög előttem a lakás és munkahely közti út, ahol legtöbbet koptattam a kazit és újra 18 vagyok. Előtte abban a hitben éltem, hogy az “együttes” definíciója az ének, dob és gitár, de itt szembejött Trent Reznor az elképesztő zenéivel, amiben olyan hangok voltak, amiket akkori fejjel egyszerűen képtelen voltam dekódolni, mivel nem tudtam hangszert párosítani hozzá, így az egész egy soha véget nem érő, végtelenül mély, vadul morajló, otthonos massza volt, a biztonságérzet legmagasabb fokával. A zene szó szerint új dimenzióit tárta fel előttem, mint technikailag, mind üzenetben. Nem véletlen az sem, hogy az interneteken és Dj-ként már tizeniksz éve NINth néven futtatom magam. Ha egy arcomba dugott fegyver hatására ki kellene választanom, hogy melyik mondanivaló az, amivel legjobban azonosulni tudok, valószínűleg ez az album lenne az, hiszen minden egyes alkalommal, amikor hallgatom, a mai napig úgy érzem: én magam köszönök vissza a hangfalból. (amúgy ez volt a belépőm a Cure és egyéb gótságok nevével fémjelzett világba, később pedig ezért is lettem LD50 zászlóvivő. köszi Trent)
A*S*Y*S* – Acid Save Your Soul
Frank Ellrich és az ő savas mennyországa. Talán olyan 2004 környékén hallottam először, valahol ott kapott el az a hév, ami (Dj-ként) mai napig is meghatározó nálam. Ha olyan zenét keresel, amiben tökéletes egyveleget alkot a maró TB-303 acid, lavina erejű vérforraló trance, a tanítani való árvíz dinamikájú basszusok és az a sebesség, ami (szerintem) tökéletes mindehhez, nem kell tovább menned, mert ez az. Ha egyben akarnám megmutatni valakinek a 90-es évek acidjét, a hangárokat megtöltő trance-t, az underground klubok zárt ajtói mögött rejtőzködő elementáris erejű falrepesztő hardtrance-t (ami nagyon nem ugyanaz, mint a “sima” trance), akkor csak betolnám pár embermagas hangfalba az Acid Space és/vagy Acid Flash számokat, majd vigyorogva hátradőlnék és hagynám, hogy kimossa az agyát a hang. Ha igazán önfeledten akarok partyzni, akkor erre tudok a legjobban. Másra (már) nem is nagyon. Ez nem azt jelenti, hogy nem élvezek semmit, csak azt, hogy ha táncolni akarok, akkor számomra csak ez működik. Ha nincs ez a zene, sose ismerem meg a pumpoló bulizenéket, a régi acid savazást, a döngölde elektronikus stílusokat, a hardcore-t, és mindent, ami 130-tól 180 BPM-ig történik.
Ulver – Themes from William Blake’s The Marriage of Heaven and Hell (full album)
Szintén egy titokzatos, random házibuli padlóján talált (eredeti) kazettáról szól a történet. Hetekig porosodott nálam, miközben néha-néha szúrópróba szerűen belehallgattam random részeibe, de számomra értelmezhetetlen dolgok történtek az album minden egyes pontján, ezért újra és újra visszatettem a fiók mélyére. Beletekergettem párszor, de minden alkalommal más és más random dolog köszönt vissza, ezért még arra is gondoltam, hogy valami vicceskedvű arc összevissza vett fel részleteket egy eredeti kazettára. Végül egy este eljutottam addig a pontig, amikor fogtam magam, visszatekertem a legelejére (ez volt a szerencsém), majd végighallgattam teljes egészében. Na ott állt össze a kép, hiszen itt ugye egy olyan lemezről van szó, ami szóról szóra (sic!) dolgozza fel William Blake méltán híres mesterművét. Talán ez lehetett az a pont az életemben, amikor megtanultam értékelni az ambientet, mint olyat és koncentrálni-fókuszálni akkor is, amikor nem épp valami hangsúlyos virtuózkodás történik. Valamint ez volt talán az első olyan input is, ami egy rendszerezett káoszba összefoglalt rengeteg totálisan random stílust (ambient, szavalás/felolvasás, metál, trip-hop, “drum ‘n’ bass”, zaj), VÉGRE lefoglalva a folyamatosan ezer felé izgő-mozgó agyam minden energiáját. Igen, itt ismertem és szerettem meg az igazán komplex-koncept zenéket.
Infected Mushroom – Classical Mushroom (full album)
Eddig a pontig tartottam a véleményem, hogy a zenélés márpedig élő hangszereken történik, minden más baromság és egyébként is diszkó és hát az meg milyen már (phö phö!). Aztán amikor végighallgattam a klasszikus gombát, valami gát áttört bennem és elöntötte az agyamat a goa (most már psytrance-nek hívnám, de ez most egy visszaemlékezős poszt, na). Ez az album nem csak az elektronikus zenék iránti hozzáállásomat változtatta meg, de az egész életemet és gondolkodásmódomat is. Itt láttam meg a samplerek mögé bújt zenészekben lévő elképesztő potenciált. Erez mondta egy interjúban, hogy ha megkérdezik tőle, hogy milyen hangszeren játszik (4 éves kora óta tud zongorázni), akkor azt mondja, hogy sampleren. És tényleg. Ő az egyik arc azon kevesek közül, akik BÁRMIT ki tudnak tekerni potmétereken és különféle villogó gombokon. Nem túlzás ha azt mondom, ez a 9 szám fenekestül felforgatta az életem és az akkori zenei világom szöges ellentétével (színtiszta elektronikus zene, mint olyan) segített szerelembe esni. Gyakorlatilag innentől kezdve megduplázódott az érdeklődési köröm, mondhatni zenei biszexuális lettem :) Innen egyenes út vezetett a goa sötétebb vizeire is, így estem szerelembe olyannokal is, mint Dark Soho, Penta, Talamasca, Electrypnose, Talpa, meg kismillió más és más képviselője ennek a csodálatosan kidolgozott műfajnak. Ha valaki a végletekig bele akar menni az emberi agy és zene közti fizikai ÉS spirituális kapcsolat mikéntjébe, itt kezdjen el keresni.
Marilyn Manson – Antichrist Superstar / Mechanical Animals (A.S. / M.A. )
G
ondolkodtam rajta, hogy ezt a két lemezt kiváltja-e a Nine Inch Nails – Fragile, de végül úgy döntöttem, hogy ez két külön mérföldkő. Amíg a Fragile egy introvertált Biblia, addíg a fenti két album emellé az emberek arcába dörgöli a véleményét, sőt, egy jó nagy köpés után még világgá is kürtöli, hogy mindenki elmehet a jó büdös picsába. Mert az emberek rohadékok és az égvilágon semmi tiszteletreméltó sincs bennük. És ha a világ el akar nyomni, akkor nem elég ellenállni, vissza is kell támadni, az egyetlen fegyverrel, amit megért: sokkolással. Büszkén felvállalva a különcséget és a beilleszkedésre való képtelenséget, ill. nemakarást. Hát igen, ekkor jártam cilinderben, vörös prémgalléros bundában és arceltakaró napszemüvegben. Nyáron. A legtöbb embernek ez egy korszak, ahogy persze egy szinten nekem is az volt, de ez a két CD még mindig elég gyakran szól a fülemben, amikor épp vasvillavégre akarom tűzni az emberiséget, így máig kitart az a lázadás, ami ott akkor megvolt. Ez nem egyszerűen ellenkult, mint egy “átlagos” metál, itt az extremitás egy olyan eszköz, ami egyértelművé teszi, hogy nem csak ignoráljuk, de le is nézzük a szürkeséget. Ezen kívül pedig még egy fontos dolog, amit innen vettem fel: a zene és az image kapcsolata. Mansonnak megvolt (múltidő) az a képessége, hogy a zene mellé egy profin kidolgozott komplett világot építsen látványból, amit az egyszeri rajongó büszkén viselhet és hirdethet.
Trentemøller – The Last Resort (full album)
Anders Trentemøller egy romantikus rocker. Ez egy tény. Az pedig egy másik, hogy a Last Resort mutatta meg nekem első alkalommal, hogy létezik félelmetes mélységű (de tényleg) és minőségű lehellet-finom melankólia, ami olyan érzés, mintha keserédes vajjal kenegetnék az ember lelkét. Szívhasasztó, de hihetetlenül addiktív. Olyan ez, mint egy lélegzetelállítóan gyönyörű, kifinomult óramű, egy icipici darabokból felépített mestermunka, amire nincs más reakció, mint egy halk sóhaj és lesütött szemek. Moan? Szívszakadás. Miss You? Könnycsepp. Into the Trees? Szívverés a torokban. Chameleon? Vér pumpálása az erekben. Ha választhatnék magamnak barátot, ő lenne az első a listámon :) Neki köszönhetem azt is, hogy rátaláltam a prünyögésre, mint olyan, mint pl. Aphex Twin, Trifonic, Saltillo, Lunar és ezer más finomság. De ugyanakkor ő indított el a “minimal” felé is, ami a 128 BPM varázslatos harmóniája.
Burial – Burial / Untrue (Burial / Untrue)
Még egy ikeralbum. Amikor az élettől és a folyamatosan maximumon pörgetett sebességemtől zúgó agyam kikapcsoló gombért sikít, akkor egyetlen (nem túlzás) zene van, ami működik. A fent említett két matéria. A nevéhez méltóan olyan érzés, mintha épp most jönnél a saját temetésedről, ahol túlléptél mindenen, lemondtál mindenről, nincs már semmi zavaró tényező, lehullott minden lánc és nincs semmi, csak a borongós végtelen légies bandukolás a nyugtatóan szitáló esőben. Mindig is vonzottak a 99%-ban mély hangokra építkező zenék, de ennek a “műfajnak” az alfája és az omegája egyben a Burial. Talán a leglassabb zene, amit rendszeresen hallgatok önmagáért (ellenben az ambientekkel, amiket háttérként használok, vagy alszom rájuk) úgy, hogy koncentrálok is rá közben. Nem mellesleg az egyik legszimpatikusabb arc a zenei életben. De ez már egy másik történet :)
Shpongle – Are You Shpongled? (full album)
Ha van album, amit Istenként tisztelek, akkor ez az. Stílusoktól függetlenül azt hiszem, hogy ez az egyik legtökéletesebben megírt-megkomponált alkotás, ami valaha készült. Belegondolni is hihetetlen, hogy milyen irdatlan mennyiségű munkára és istenadta tehetségre volt szükség a létrejöttéhez. Ezelőtt nem hittem volna, hogy ilyen szintű harmóniát és tökéletességet össze lehet sűríteni 7 számba, majd’ 80 percben. Olyasféle egység-érzet árad belőle, hogy ha idelátogatna egy UFÓ egy másik galaxisból, az emberiség iránt érdeklődve, egészen biztos ezt a CD-t nyomnám a kezébe, hogy hallgassa meg. Ez lenne az egyetlen helyzet, amikor büszke lennék arra, hogy emberi lény vagyok. Hivatalosan psydub a stílus neve, de én inkább hívnám élet-zenének, mert vízcsepegéstől brazil fesztiválig bezárólag egybegyúr mindent, ami valaha volt és lesz. Keresem a szót, ami a legjobban leírná, de a “komplex” már le lett lőve az Ulvernél, ide pedig sokkal erősebb illene, de erre már nincsenek emberi szavak, lehet egy DMT trip segítene csak. No igen, valahogy így jött létre a “shpongled” szó is :) Minden egyes hallgatás után újabb és újabb dolgokat veszek észre, így ennyi év után sem untam még meg, ami már önmagában elképesztő. Olyan, mint egy végtelenül kanyargó spirál: minél mélyebbre nézünk, annál többet látunk, de vége sosincs, csak újabb minták jönnek. Ez pedig a megunhatatlan zene definíciója is :)
Ha gondoljátok, írjatok ti is ilyen listát (önismeret és nosztalgia szempontból is izgalmas projekt) aztán dobjátok be kommentek közé a linket, hogy jól elolvashassam én is, cserébe, hogy eljutottatok ide az írás végére. Köszönöm a megtisztelő figyelmet, hallgassatok rengeteg zenét, támogassátok a legnagyobb kedvenceiteket és sose adjátok fel, mert mindenre van olyan muzsika, ami gyógyító és ösztönző hatású, csak jól kell tudni válogatni ;)
The post Életem ultimate top 10 karakterformáló albuma appeared first on Hardergeneration.